“Négy óra van. A 11 éves fiam sikít: 100 decibeles, kutyát ijesztő sikítás. Épp most mondtam, hogy letelt az ideje és most a 10 éves testvérén a sor, hogy használja a számítógépet. A kisebbik fiam szinte magán kívűl van, dühöng, úgy fröcsög, mint egy kocsis, mielőtt szándékosan felborítja a székét. Megfenyegetem, hogy elzárom az összes elektronikus eszközt, ha ez így megy majd tovább. A fiú sikoltozik, hogy ő nem is csinált semmit. Amikor felajánlom, hogy megölelem, hogy megnyugodjon, az arcomba ordít.

“Ne! Ne érj hozzám!” – kiabálja, majd a szobájába rohan, és becsapja az ajtaját. A kutyák felugranak. A legkisebbem könnyekben tör ki. Én meg a kanapéra rogyok.

Megölelem a legkisebb sírómat. Vele együtt akarok sírni. Más tízévesek nem szoktak epikus hisztit csapni és a szüleik arcába üvölteni. A saját anyám hangját hallom: Csak a lábtörlő szülők hagyják, hogy a gyerekük kiabáljon velük. Ha az én gyerekem lenne, elfenekelném, és akkor megtanulna viselkedni. Fegyelemre van szüksége, nem ölelésre.

A rossz szülői magatartás nem az, aminek mondták nekünk.

A 11 éves fiam ADHD-s; fáradt egy hosszú nap után, és éhes is, de nem tudja elmondani. Ezen okok bármelyike kiválthat egy hisztit. Három együtt szinte garantálja azt. Nem vagyok rossz szülő. Nem szúrom el. Egy nem neurotipikus gyermeket nevelek – és ha úgy teszek, mintha nem így lenne, az mindkettőnknek árt.

Talán nekem is, mint a 11 éves gyermekemnek, időre van szükségem, hogy lenyugodjak. És talán egy ölelésre is.”

Az ADHD-s gyerekek érzelmi szabályozási zavarokkal küzdenek: nehezen tudják úgy mérsékelni és szabályozni az érzelmeiket, ahogy azt egy neurotipikus gyermektől elvárnánk. A fáradtsággal és az alacsony vércukorszinttel kombinálva a fiú nagy érzelmeinek kontrollja kicsúszik a kezéből. Nem meglepő, hogy kiabált és toporzékolt. Az lett volna meglepő, ha nem tette volna.

Valószínűleg Önök is egy életen át csak fejcsóválást láttak a rosszul viselkedő gyerekek miatt. Talán Ö is fejrázó volt, mielőtt ADHD-s gyermeke született volna. Valószínűleg hallotta azokat a hangokat, amelyeket mindenki, azokat az embereket, akik más szülők háta mögött fanyalognak: A gyerekek csak azért viselkednek így, mert a szüleik hagyják. Ha felállnának és tennék a dolgukat, megtanulna viselkedni. A szülei hibája.

Társadalmilag arra vagyunk kondicionálva, hogy a gyermek negatív viselkedését a szülői kudarcnak tulajdonítsuk.

Így amikor a saját gyerekeink hibáznak, magunkat hibáztatjuk.

A szülői önvád soha nem javított a helyzeten.

Ez a társadalmi megítélés valószínűleg már akkor kezdődött, amikor mi magunk is gyerekek voltunk. Ha te voltál a “jó gyerek”, talán hallottad, hogy a szüleid más szülőket hibáztatnak egy másik gyerek rossz viselkedéséért. Ha magad is ADHD-s voltál – mivel az ADHD-nak erős genetikai összetevője van -, lehet, hogy téged is megszégyenítettek. Miért nem tudod ellenőrizni a munkádat? Te vagy a legokosabb gyerek az osztályban, miért nem kapsz ötöst? Miért nem tudsz a korodhoz méltóan viselkedni? Ne sírj, vagy adok neked valami okot a sírásra.

Mindkét dolog csúnya recept a szülői önvádhoz.

Nincs rá bevett séma, hogyan kell nevelni egy ADHD-s gyereket. Lehet amikor eltolják a szülőt vagy ordítanak velük, éppenséggel egy ölelésre lenne szükségük. Lehet, hogy segítségre van szükségük, hogy elinduljanak, vagy belekezdjenek valamibe. Nem szabad megszégyeníteni, lekicsinyelni vagy fenyegetni őket. Bármikor, bármilyen helyzetben mindig meg fogjuk hallani a csúnya hangokat, hogy Te miattad viselkedik így a gyermek.

De ez nem a te hibád. Te nagyszerűen csinálod. Csak más, nem neurotipikus gyerekekkel rendelkező szülők értik meg igazán, milyen ez – és csak más, nem neurotipikus gyerekekkel rendelkező szülők értik meg azt a szégyent, amit a társadalom ránk zúdít, ha a gyerekünk “rosszul viselkedik”. A társadalom olyan gyakran dobálja ezt, hogy mi már magunkévá tettük.

Talán még az is előfordult már, hogy a rokonaid halálosan megbámultak, amikor megfelelően nevelted a nem neurotipikus gyerekedet. Gyakorlatilag hallhattad, ahogy gondolkodnak, miközben kiölelted a gyerekedet a hisztiből. Talán, még az is előfordult, hogy közbeléptek: “Ó, te már túl nagy vagy ahhoz, hogy így viselkedj. Ne kiabálj az anyáddal!”

Talán valóban hallottad már, hogy az önvádat visszadobnták rád – méghozzá valakitől, aki fontos neked; talán még az egyik eredeti hangtól is, akinek az elűzésén keményen dolgoztál. Mondanod kellett valamit, bármit, a gyerekeid érdekében, még olyasmit is, ami olyan egyszerű, mint “ezt már kézben tartom, köszönöm”. Aztán talán rosszabbul érezted magad utána, mert nem csak, hogy ténylegesen, hangosan hibáztattak a gyermeked viselkedéséért, de nem is álltál ki értük úgy, ahogy szeretted volna.

Ez az önvádaskodás nehéz dolog.

De ettől csak kisebbrendűnek érezzük magunkat. Nem segít nekünk, és nem segít a gyerekeinknek sem. Ha a lehető legjobb szülők akarunk lenni, akkor le kell mondanunk róla. A “magadba és a szülői módszereidbe vetett bizalom” kerüljön fel a listára, amire az ADHD-s gyerekek szüleinek nagy szüksége van, a türelem és a humorérzék mellett.

A szégyen körforgása Nálad áll meg!

A gyermekednek segítségre van szüksége ahhoz, hogy megtanulja szabályozni az érzelmeit. Ha egyszerűen magadat hibáztatod a hiányosságaiért, azzal nem segítesz sem neki, sem magadnak. A szülői szégyenérzettől csak szörnyen érzed magad. Hagyd abba.

Vegyél néhány mély lélegzetet, és emlékeztesd magad: A gyermekem érzelmi szabályozási zavarokat tapasztal. Az én szülői magatartásom nem hasonlít más szülői magatartásra. Néha valószínűleg elrontod és kiabálsz.

Ez rendben van: mindannyian ezt tesszük, mert társadalmilag arra vagyunk kondicionálva, hogy kiabáljunk a gyerekekkel, akik kiabálnak velünk. Ez nem a te hibád, de ez olyasmi, amin dolgozhatsz.

Meg tudod törni az önvádaskodás körét.

Nehéz, de meg tudod csinálni.